|
Szőke hajszálad sötétkék pulóveremen kitűző, mályva párnámon legszebb minta, éles nyelvemen tavaszi desszert. Fogaim között ropogtatom, harapdálom, eszem, aprítom, lenyelem. Mosolyod megfogom, zsebre teszem. Egy kék szempilla, néhány mézeskalács morzsa, egy hosszú fehér kutyaszőr, sárga sárkányos sáladból egy kiszakadt cérna, gyűrött pólómon rúzsfolt, szobámban olcsó parfüm édes illata... Sok apró töredék, sok fontos semmiség, gyere vissza.
0 Comments
Csokrot minden illúziónak, tévhitnek, és baklövésnek!
Csokrot minden kámfornak, délibábnak, és szerelmes lidércnek! Csokrot minden csalódásnak, árnyéknak, és kihűlt ölelésnek! Csokrot minden élő sírkőnek, halott ügynek, és elmúlt szép érzésnek! Hiányzik a só, a bors, az íz, az erő, a hit, a jelenlét, az élvezet.
Hiányzik a nyál, a nedv, a kedv, az idő: még egy nap, még egy utolsó nap, egy utolsó éjszaka, egy utolsó valami, akármi, mindegy mi. Hiányzik a bakancsod az előszobából, a pulcsid a szekrényből, a piros törölköződ a fürdőszobából, az, amit csak hajmosáshoz használtál. Hiányzik a múltunk, ami volt, a jövőnk, ami nem lett végül. Hiányzik, az is, ami azt hittem nem fog... Az utcád, ahova nem megyek többé. A buszod, amit már nem várok veled. A szám, amit nem hallgatok végig. A videó, amit átugrok. A fotó, amit törlök. A csoport, amiből kilépek. A fiók, amit blokkolok. A csaj, akivel lefekszek. A pina, amit kinyalok. Az üzenet, amire nem válaszolok. Az űr, amit kitöltök. Az emlék, ami visszajön. Az seb, ami marad. Minden, ami mar. Bánt. Sért. Mindenki, aki lélegzik. Sír. Él. Fél évekre eltűntél, aztán a kanyarban mindig megjelentél,
Visszajöttél, beköszöntél, szép szavakkal megöleltél. Már távol, de mégis közel, most is mögöttem állsz, szeplős kezeid csupasz vállaimat takarják. Felmenni veled a hegyre, nagy levegőt venni, kifújni a múltat, beszívni a jelent, a folyamatos jelent, ami van, és ami tartson még, és még, és még… Hallgatni a közös csendet, amit csak mi értünk, és ami csak a miénk. Érezni, ahogy lágyan simogatja bőrünket a szelid tavaszi napsugár. Hangosan felnevetni. Lelkünket, szívünket, meghittséggel bekenni, közös emlékekkel megsimogatni, szokásainkkal megszeretgetni. Együtt hazatérni, mellkasodon megpihenni, tincseidet füled mögé simítani, ketten együtt bennünk lenni. "Egy hely, ahova csak mélyebb rétegeken keresztül jut el az ember. Kicsit pőrén, kicsit csupaszon, kicsit kiszolgáltatottan. De nincs az a védőháló, ami jobban megtart, mint egy valódi, szerelmes kötődés."
Megtart, visszatart, összetart, fel is tart meg el is tart, tart, tart, tartósan karban tart, tart, kitart, kitárt, két kitárt szív, széttárt lábak, terítéken a meztelen tavaszi kitárulkozás. Tart, de még meddig tart? Már nyár, már ősz, még mindig tart, én meg tartom a frontot... Tartom magam, még mindig tart, már tél, tör, még mindig tör. A semmiből kitör, az életedbe betör, de úgyis betör, mint egy lovat, betör téged, betör, áttör, áttör minden falat, gátat, határt, erőt s ellenerőt, nem kímél, majd szépen, lassan, megtör, összetör, széttör, darabokra tör, zúz, rongál, roncsol, megsemmisít. Kész. A szerelmes lebegés két ember közötti meghittség egyik legletisztultabb formája, ahol a csend, a figyelem és a lassúság teret ad az egyszerre legmélyebb és legmagasabb kapcsolódásokra. Csukott szemmel a langyos vízben, fekszel a vízen két kezemben, tarkód alatt tartalak, finoman foglak, te lebegsz, gyengéden hullámzol a lágy vízzel együtt. A szerelmes lebegés egy folyamatos áramlás, ami nem csak körülötted, de benned is zajlik. Mikor jobb ébren, mint álomban, mert akkor ölelheted, érezheted, érintheted és megélheted mindazt, amire mérhetetlenül, akire mérhetetlenül vágysz… Mikor azt érzed, minden percért kár, amit öntudatlanul töltesz…
És mégis, öntudatlanságig veritek egymást a megbántott és megtört szerelmesek kopott ringjében, ahol se háló, se védőfelszerelés, se játékszabály. Csupaszon, puszta kézzel, pattanásig feszült izmokkal, vörös szemekkel mentek egymásnak, védekezve támadtok, támadva védekeztek. Ökölben a kéz, vicsoritva és hörögve tépitek egymást, két vad, tüzes állat, ellöksz és én visszalöklek, kigáncsolsz, a földön vagyunk, hempergünk egymáson, megfojtasz és megfojtalak, belemarsz a húsomba, én haraplak, ahol érlek, ütjük és verjük egymást, karmolsz, köpsz, korcs vérünk keveredik, hé, ez nem játék, ez élesben megy, csak most nincs se néző, se bíró, itt mindent szabad és semmit se. Már tompán, kábultan, levegőért kapkodva, lihegve és émelyegve, és mégis, még mindig harcolunk és még mindig, hol egymásért, hol egymással, hol egymás mellett, magányosan, harcolunk magunkért, harcolunk a másikért, kettőnkért, az igazunkért, a méltóságunkért, a túlélésért. Tessék! Nyertél. Fekszünk, én is, te is, félholtan, kimerülten, fáradtan, sebzetten. Nyakadba akasztom az érmét. Örülsz? Drágakövekkel kirakott arany érme, az van ráírva “Bukott Győztes”. Ugyanis ebben a harcban, jobb, ha tudod, csak vesztesek vannak. Ma este hát, két vesztes beszél. |
RSS Feed