Luca

Színes, csillogós, bársonyos, fényes rózsaszín tüll-fürdő,
Hullámzó hímzett selyem sál,
Piros árnyék, fekete sziluett, dübörgő technó,
Tárulkozó monológ, 
stroboszkóp alatt leeső lepel.

Ez a vágyak őszi ősi lakomája.
Terített asztalom körül fekete éhes édes szemek.

Fehér lepedőből abrosz,
Müanyagból friss virágcsokor cserép csuporban,
Rojtos rózsaszirmok,
Hollófekete bibe,
Két duzzadt, pulzáló, merev ezüst porzó.

Gránátalma szörp, folyó gyümölcsnektár, meleg puha pite, laza kézfejemmel rezegtetem a vékony vanília zselét, határozottan, de határozottan lassan, dugom bele mutatóujjam a feszes karamella pudingba, áttöröm a pörkölt mogyorós felületet, kicsi köröket írok le és egyre mélyebbre hatolok, nyálas ujjaimmal szedem össze a szétszórt cukros morzsát, 

lassan nyalom a nedves tányért, közben behatolunk egymás pupillájába:

- éhesen -
nézve nézzük egymást.
nézve basszuk egymást:

Simogatjuk egymást, csókoljuk egymást, az asztalon temérdek étel, de mi egymást ízleljük, esszük, harapjuk, bekapjuk, betoljuk, felfaljuk, betesszük, benyomjuk, lenyomjuk, nyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük, lenyeljük.

Fogom a vállad, a derekad, a súlyod, befogadom a közelséged: szemben vagy, de már mellettem.

(Lekerült a fehér foltos csipke ruha)

Meleg a víz,
Illatos a levegő,
Habos a szappan,
Melleden csillog a csepp,
Kerek a fény,
Tiszta az árnyék,
Elmosom a kontúrt kettőnk között,
Sikálod te is.

Ujjaim a hajadban kirándulnak, kulacsodban selymesen finom nedv, leülök derűs dombocskádra.

Lassú, de lehetne még lassabb.
Aprólékos, de lehetne még aprólékosabb.
A szelid lehetne bátrabb.
A közeli lehetne közelebb.
A mellettem lehetne bennem, 
​A melletted lehetne benned.

És nem akarom, hogy vége legyen, ne legyen vége!
Lejön a fény, ne menjen le!
Elhalkul a cselló, szóljon még!
Tartod a törölközőt, még ne öltözz fel!
Menni kell, légyszi maradjunk még!
Elhúzod a függönyt, vége az első felvonásnak.