folyamatos jelen

Fél évekre eltűntél, aztán a kanyarban mindig megjelentél,
Visszajöttél, beköszöntél, szép szavakkal megöleltél.
Már távol, de mégis közel, most is mögöttem állsz, szeplős kezeid csupasz vállaimat takarják.

Felmenni veled a hegyre, nagy levegőt venni, kifújni a múltat, beszívni a jelent, a folyamatos jelent, ami van, és ami tartson még, és még, és még…
Hallgatni a közös csendet, amit csak mi értünk, és ami csak a miénk.
Érezni, ahogy lágyan simogatja bőrünket a szelid tavaszi napsugár.
Hangosan felnevetni.

​Lelkünket, szívünket, meghittséggel bekenni, közös emlékekkel megsimogatni, szokásainkkal megszeretgetni.
Együtt hazatérni, mellkasodon megpihenni, tincseidet füled mögé simítani, ketten együtt bennünk lenni.