|
Egyik legnehezebb évemen vagyok túl. A magánéletemben talán soha nem volt még ilyen fájdalmas kapcsolatom. Fél éve még jegygyűrű volt az ujjamon, és az örökbefogadást fontolgattuk, de tegnap egyedül szilvesztereztem, könnyes szemmel néztem le a konyhaablakból a kivilágított utcára, hátha leparkol a fehér autó. Nem parkolt.
Viszont nyolc fele bekopogott hozzám a Jövőm, leültünk egymással szemben, megkínáltam egy teával, majd mély, dohányos hangon azt mondta: “Beszélnünk kell”. Levette fekete bőrkesztyűjét, bordó bársonykalapját, szemembe nézett, és megkérdezte, tudom-e, hogy már nincs visszaút, hogy nem lesz “még egyszer”, ugye felfogtam, hogy nincs Niki többé? “Anna!” - folytatta: “Szerintem ne arra fordítsd az energiádat, hogy a múltat elengeded, hanem, hogy a jövőt beengeded.” Majd hozzátette: “Nincsenek jó meg rossz döntések. Ez hülyeség! Egyszerűen csak döntések vannak, amikbe felelősségteljesen beleállunk.” Elszívott egy szivart, még mondott pár bölcsességet, ezeket felírtam, aztán felállt, felvette térdig érő csizmáját, rojtos motoros dzsekijét, biccentett, bal kezével lazán intett, kiment az ajtón, de a lépcsőházban még egyszer visszafordult: “Majdnem elfelejtettem: boldog új évet”, mondta mosolyogva, “mert ez boldog lesz!”, kacsintott, és elment. Negyven éves vagyok, alapvetően kiábrándult és csalódott. Idén megtört bennem valami, ráült a lelkemre valami nehéz és sötét, kiégtem, nincs vágyam, nincs álmom, nincs hitem. Kemény évem volt, nem egyszer lettem próbára téve, mélyre zuhantam, sok régi, gennyes seb közé. Magasról estem: a munkámban testközelből találkoztam az emberi aljasság és zsarnokság legaljával. Visszaéltek a jóindulatommal, a bizalmammal, majd a sok kudarcban, csalódásban és sérülésben egyszer csak elfáradtam, kimerültem, azt hiszem, idén egy kicsit meg is haltam. Legalábbis egyik énem, az a lelkes, harsány és mindig mosolygó, amelyik vagányan belecsapott a lehetetlenbe, pimaszul vállat vonva, hogy “valahogy majdcsak lesz”. Egyébként “valahogy” lett is… Ősszel kitört a háború, beszivárgott a tolerált antiszemitizmus a mindennapjaimba, újraolvastam G. D. Huberman-t, és már nem próbálom elképzelni az “elképzelhetetlent”, se megérteni a “megérthetetlent”. December végére tavalyhoz képest zsidóbb lettem, előkerültek régi címkék, tini korom óta alvó gyomorgörcsök, és családi traumákból fakadó félelmek, láncreakciók. Hullik a hajam, újra rágom a körmöm. Negyven éves vagyok, építettem egy szigetet, egy alternatív valóságot szép szándékból, reményből, bizalomból, hitből, lágyságból és törékenységből, de felőrölt a munka, bedarált a kegyetlenség, keménység és zártság, az év végére elszigetelt lettem, magányos és beteg. Felszámoltam és kiürítettem a tábort, leltároztam, számot vetettem. Elégettem egy kincses dobozt, nem tudom, pontosan mi volt benne. Utoljára végigsétáltam a már üres kastélyban, elmentek a lányok, elvitték a dolgaikat, fehér selyemmel letakarták a bútorokat, én Marketplace-en eladtam a közös emlékeket, üres minden váza, minden edény, üres minden szekrény, minden fiók, minden polc, csak a poros parketta maradt meg a csendes homály. Dohos a levegő, penészes a gyomorfal, a sarokba odahányt valaki. Közelebb megyek, fel akarom mosni, de nem tudom, kihányta valaki, hogy “Szeretlek kicsim” meg “Kamaftu”, itt hagyta, nem akarta magával vinni. Benyitok a szobákba, mindegyikben elidőzöm egy keveset, kicsit mindegyikben sírok. Az egyik zárva, kulcs sehol. Izomból betöröm az ajtót, nem kellett sokszor nekimenni, másodszorra sikerült, úgy látszik valamennyire mégis formában vagyok. Ajtóstul estem be, körbenézek: mindenhol csak szavak, a sötét szoba dugig tele szavakkal, mindenhol vesszők, pontok, kérdőjelek, mondatok. Nagy kerek szemekkel betűk néznek rám, betűk, betűk, betűk, mindenhol csak betűk, majd a szorongás, hogy mihez kezdek én ennyi betűvel, hiszen néma vagyok, nem is tudok se írni, se beszélni! Negyven éves vagyok, tíz évet töltöttem képalkotással fehér falak között múzeális térben, egy másik tízet mozgás alapú performansszal, tánccal fekete falak között színházban. Vagyis húsz évig kussoltam, kerültem a szavakat, távol voltam a beszédtől, a szövegtől, a nyelvtől. Egy valami biztos: a következő tíz évemet a szöveg fogja meghatározni. Már nem tudom becsukni az ajtót, már nem tudom visszadugdosni a szavakat, kinyílt előttem egy új világ, itt vannak és most ez lesz a nyersanyagom, ezzel van dolgom, tudom. Megnyílt előttem egy új tér, a könyv, egy új valóság, a nyelvtan, egy új rendszer, az etimológia, egy új történelem. Negyven éves vagyok, Ádám Annának hívnak, és állítólag nem adom fel. Állítólag az a “Fight Clubbos Csaj” vagyok, akit hiába győzöl le, másnap ugyanúgy felkel, és eléd áll. Igen, vannak szar évek, szar periódusok, szar napok, szar találkozások, szar beszélgetések, szar hívások, szar üzenetek, szar beszólások, de ne sajnálj, mert nem vagyok áldozat, és nem mástól várom a megoldást: én vagyok a változás, én vagyok a jövőm! Kedves barátaim, ismerőseim, diákjaim, munkatársaim, exeim, kedves mindenki, kedves többiek! Nem boldog 2024-et kívánok, mert szarok a boldogságra. Azt kívánom, hogy Te legyél a saját jövőd, merj szembenézni és beleállni, nem megfutamodni, nem feladni, nem a könnyebbik utat választani, hiteles maradni, magadat adni, szeretni, elfogadni, önazonosan dönteni, adott esetben továbblépni és haladni, előre, előre, előre, nem hátra! Nem könnyű, tudom, de én ebben hiszek. És valahogy majdcsak lesz! Mindig is lett…
0 Comments
Inspirál egy jó előadás, de egy rossz is. Inspirálnak a kiégett húsz évesek az utcán, az eltévedt részeg Erasmusosok, inspirál az elázott pakisztáni ételfutár a zuhogó városi esőben, a csaj, a buszon, aki verset olvas halkan a fehér kutyájának. Inspirál a szerb kortárs költészet, a moldvai néptánc, az ukrán elektronikus zene, az ijedt magyar csend, az örök félelem az emberek kialvatlan szemében. Inspirál Kelet-Európa, inspirál Budapest, inspirál a kerületem, az utcám, a szomszéd erkélyen cigiző román vendégmunkás, inspirálnak a hétköznapok, inspirál a semmi különös, az üresség, a magány. Inspirál az ingerült “Menjél már!” és a visszafolytott “Kurvaanyád.”. Inspirál a sivárság, a kicsinyes emberi aljasság, a hétköznapi erőszak, ami “normális”, az üres “Hogy vagy?” és a belefáradt “Jól.”.
Inspirál a gyűlölködő tekintet és a dús köpés, ami nekünk szólt a Móriczon, de a beton kapta. Inspirál a kopott “Made in Turkey” címke a bolyhos pulóveren, a lyuk a zoknin, a cipőmbe ragadt rágó és kutyaszar, az összegyűrt buszjegy, az eldobott sorsjegy, az üres kefires doboz. A dudáló taxis a körúton, a buzizó cigány az Üllői egyik, és a cigányozó buzi az Üllői út másik végében. Inspirál a dugó az emhetesen, az abbamaradt építkezés Zuglóban, a bezárt galéria és a helyette nyílt szépség szalon a belvárosban, megtört emberek, keserű arcok, roncsok, kimerült árnyékok a lottózó, a kaszinó, a fagyizó, a gyrosos előtt, inspirál az alvilág, a maffia, Orbán és az Orbánozók, soviniszták és feministák, zongoristák és futballisták, aktivisták és ellenállók, közmunkások és tanárok. Anyák, akik kibírják, nők, akik túlélik, húgok és nővérek, akik visszatartják, nekem mind hősök. Niki, Lili, Lilla, Lea, Luca, Lujza, Liza, Julcsi, Cili, Kata, Ági, Eszter, Anita, Anna, Hanna, Johanna, Maja, Menta, Lara, Mara, Fanni, Flóra, Rebeka, Rebi, Réka, Luca, Noémi, Orsolya, Orsi, Viktória, Viki, Vivi, Natasa, Nati, Nina, Olívia, Natália, Szofia, Kamilla, Blanka, Szonja, Zsuzsa, Zsuzsi, Zoé, Borbála, Boglárka, Bogi, Bori, Borka, Dorka, Zorka, Zita, Letícia, Hédi, Vanessza, Diána, Dia, Dalma, Barbara, Barbi, Vanda, Virág, Rozina, Ivett, Zsanett, Linett, Imola, Imolka, Évi, Eva, Eszter, Eszti, Eszterke… |
RSS Feed